Tímea

A reggeli nap első sugarai megcsiklandozták arcát, s a nyitott ablakon befújó lágy szellő friss kenyér illatát hozta magával.

Milyen szép is volt, mikor tavaly láttuk felkelni a napot a szántóföldek felett. Hárman voltunk, mint mindig. Gabi, Ákos és én. Ők Suzukival, én meg a Kawasakimmal.

Emlékszem még, ahogy Apa bevitt a kereskedőhöz az érettségi után. Kapásból rátapadtam arra a zöld Kawasakira. Ő pedig először nevetett, aztán épphogy nem sírt, mikor az eladó megmondta az árát.

-          Biztos nem jó egy bicikli? – kérdezte kétségbeesett pillantást villantva felém. Persze csak viccből. Én pedig megráztam a fejem. Hiába, szerelem volt első látásra.

Amikor először elvittem egy körre, azt hittem nem lehetek ennél boldogabb. Szinte szálltam, semmi sem fogható ahhoz, ahogy a napraforgóközt száguldozol, hallod a motorod, amire négy éve vágytál és nincs semmi, ami megállíthatna. Ha ma megkérdezné tőlem valaki, hogy újra megvetetném-e a motort, azt válaszolnám: „Mi sem természetesebb!”

 Gabival és Ákossal a motoros találkozón ismerkedtem meg, hol máshol? Már akkor éreztem, hogy ez nem egy egyszerű barátság lesz. Minden hétvégén elmentünk valahová, és rendszerint addig versenyeztünk, amíg ki nem fogyott a benzin. Volt, hogy késő este keveredtünk haza, viszont nem volt ritka, ha három napra is eltűntünk se szó se beszéd. A szüleim hamar megelégelték, és kidobtak otthonról.

Gabi persze befogadott. Ő volt az első igazi barátom, és mindig az is marad, ha megtartom a titkomat.

Már láttam is magam előtt hosszú, aranyszőke fürtjeit, az élettel teli mosolyát, és a csodálatos, karcsú testét. Beleszerettem.

Volt néhány eszetlen, bolond pillanatom, mikor elhatároztam, hogy mindenképpen a tudtára adom. Ákos viszont mindig ott volt, és ezért hálás vagyok neki. Hálás vagyok, hogy Gabi szeretheti, és Ő vigyáz rá. Mindig, mikor valami igazi őrültséget terveztem, ő megállított.

Persze ő sem volt mindig toppon.

Alig fél éve történt. Úgy éreztem, ha nem mondom el Gabinak, hogy nem csak a barátnője akarok lenni, hanem A  barátnője, belehalok. Úgy terveztem, előbb bemutatom neki az új ugratós trükkömet. Mint egy kis gyerek akartam produkálni magam, hogy bizonyítsak.

-          Timi? Bejöhetek? – kérdezte Anna, az ápolónőm.

-          Igen! Gyere be!

-          Látogatód jött!

-          Máris megyek.

-          Segítsek?

-          Boldogulok. Tudod, nem maradok mindig itt! Erősödnöm kell! – mosolyogtam. Anna nem viszonozta, csak szánalmat láttam a szemében. Íme, egy huszonhárom éves lány egy szál érettségivel, meg egy tolókocsival. Lemásztam az ágyról, majd elrendeztem élettelen lábaimat, hogy ne álljanak olyan természetellenes pózban.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy jó ötlet volt-e megpróbálnom felvágni, azt válaszolnám: „Nem, de ez van, ezt kell szeretni.”

Kigördültem a folyosóra, ahol megláttam Gabit. Gyönyörűbb volt, mint valaha. Felém villantotta a leggyönyörűbb mosolyát, és elkezdett integetni. Gyönyörű lány volt, és még gyönyörűbb anya lesz.

-          Szia, Tim! Hogy vagy?

-          Szia! Pocsékul, és te?

-          Elnyomottan. Nem csinálhatok semmi izgit a kis pocaklakó miatt! – ironizált.

-          Csak aztán ne legyen olyan fafejű, mint az apja!

-          Vagy olyan vadóc, mint a keresztanyja…

-          És ki az? – szaladt ki a számon. Át sem gondoltam, mit mondok. Mintha beleszólásom lenne a magánéletébe.

-          Háááát, az attól függ.

-          Mitől?

-          Hogy igent mondasz-e.

Hogy én lennék a keresztanyja… hogy valami örökké Gabihoz és a gyermekéhez kössön? Akkor lenne valami értelme az életemnek!

-          Mit mondasz, Timi? Lennél a keresztanyja?

-          Igen. Persze! – Gabi kedvesen rám mosolygott. Még egy órát ültünk kint, amíg Ákos megérkezett, hogy hazavigye a feleségét. Biccentett felém, amit viszonoztam. Akkor jutott eszembe, hogy még csak meg sem kérdeztem, hogy kisfiú lesz, vagy kislány.

-          Gabi! Várj! Kislány vagy kisfiú?

-          Kislány! És Tímea Tünde lesz!

Hirtelen olyan melegség öntötte el a szívemet, ami azelőtt soha. Rólam nevezi el a kislányát. Akinek én leszek a keresztanyja. A családjához fogok tartozni.

Lepillantottam deréktól lefelé béna testemre, amit a szeretett motorom súlya tett ilyenné, és elgondolkodtam azon, hogy mit tennék, ha visszakapnám a lábaimat…

Azt várná az ember,hogy azt felelem,jobban vigyázok magamra,és nem szállok többé motorra.

De nem!

Semmi értelme nincs annak, hogy visszakapom a lábaimat, és nem teszem azt, amit mindennél jobban imádok.

Ha megtehetném,felpattannék a zöld Kawasakira és meg sem állnék,csak ha már kifogyott a benzin.

Eli

https://www.youtube.com/watch?v=G133kjKy91U&list=RDG133kjKy91U

A lövészárkon túl, a lángszóró sorra szedte áldozatait. Az ellenfél nem csak túlerőben volt, az utánpótlásuk is rendben megérkezett, hiába próbáltuk ezt meggátolni. Legnagyobb hátrányunk mégis a tapasztalat. Az ő katonáik legalább huszonhat évesek, míg nálunk ők már igazi bakák lennének. Tapasztalt, felnőtt férfiak ellen szinte semmi esélyünk nincs. Természetesen otthon más a helyzet…

Valahol a front mögött messze, a vének teát szürcsölgetnek, és a háború diadaláról álmodoznak, tervezgetik a jövőjüket, egy új nyaralón vagy tanyán… Eszükbe sem jut, hogy milyen áron…

Mikor megérkezett a háború híre harmincöt és tizenkét éves kor között mindenkit besoroztak. Természetesen nem akadt önként jelentkező az idősebbek közül, esetleg három-négy honvéd megyénként. Itt viszont a gyerekeket nem futárként alkalmazzák, mint a régi háborúkban, nem is dobosnak, kapnak három kukoricagránátot, két tárat és egy Colt, 1911-et, majd kiküldik őket azzal, hogy „Éld túl!”

Igen, a vének otthon ülnek, minket pedig kiküldtek a tankok elé, a sáncok mögé, minden pillanatban a haláltól rettegve… Nincs, aki meggyászolna minket, még csak az sem önthet belénk erőt, hogy megóvjuk a hazánkat… Ha áttörnek a fronton, inkább letesszük a fegyvert, mintsem meghaljunk egy országért, aki kiküld minket meghalni kényelemből.

Itt a balomon Christian imádkozik a nővéréért, hogy a lövészek el ne kapják, amíg erősítésért megy. Viszont mind tudjuk miért ment ki. Maria tegnap elbúcsúzott tőlem, és megkért, hogy vigyázzak az öccsére. Azt mondta könnyebb lesz neki, ha azt hiszi lelőtték, mintsem tudja az igazat… „hiszen így is úgy is meghalok!”  - mondta. Az egyik sebe elfertőződött, a szanitécek pedig két hete lettek öngyilkosok. Chrisnek nem kell tudnia, hogy a nővére öngyilkos lett.

-          ELI! – hallottam a hátam mögül. Adam közvetlenül mögöttem állt, de a gépfegyverektől nem lehetett így sem hallani mindent. – EL KELL TŰNNÜNK! LARGE ELHÚZOTT a ’CSÁBA, ROGERS pedig NEM TESZI LE A FEGYVERT!

-          NEM HAGYOM ITT CHRIST!!! – abban a pillanatban, ahogy kimondtam, egy lövést hallottam közvetlen közelről. A tizenhárom éves Christian öngyilkos lett. Számmal egy néma „ne”t formáltam. Csak néztem, ahogy halott teste még vonaglott egyet, a vértócsa  közepén, fej nélkül. Adam megrángatott, de nem reagáltam rá. Nem bírom ezt tovább…

-          GYERE MÁR!ELI!MENNÜNK KELL! -  nem tudtam megmoccanni, egyszerűen leblokkoltam. Csak meredtem Chris szétloccsantott fejére, és nem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor Adam megragadott és gyorsan megcsókolt. – EMLÉKEZZ! Ha meghalunk,akkor Rióban, messze a háborútól, mind a hat unokánkkal!

Kezében fogta az arcomat,hogy mindenképpen a szemébe nézzek. Mire eljutottak az agyamig a szavai, bólogattam. Megfogta a kezem, és elkezdett maga után húzni. Beszaladtunk a dzsungelbe,de nem a tábor felé vettük az irányt, hanem egyenest be a közepébe. Már eltávolodtunk mindenkitől, mégis szaladtunk. Nem féltünk tőle,hogy bárki is utánunk jönne, azért szaladtunk,hogy esélyünk legyen egy új életre…egy jobb életre.

Adam egy nagy fa gyökere elől elhúzott pár óriási levelet,majd intett, hogy menjek be. A fa gyökerei közt hatalmas nyílás tátongott. Lecsúsztam,és egyenesen  a hideg vízbe érkeztem. Reflexszerűen a víz fölé buktam, egyik kezemmel eveztem,másikkal az AK-47-et szorongattam. Majd megérkezett Adam is, aki már felkapcsolta fejlámpáját. Járt már itt ezelőtt. Szinte biztos. Kiúsztunk a partra, ahol Adam letette a lámpát, hogy megvilágítsa a barlangot. Elkezdte levenni a vizes ruháját. Mikor látta, hogy kérdőn nézek rá, felállt és egy kis mélyedésbe nyúlt. Két nadrág és két kabát volt benne, ugyanolyan, mint ami rajtunk volt.

-          Vedd le te is a vizes ruhát!, kifújjuk magunkat,aztán muszáj mennünk!

-           De… - kezdtem bele,mire ő elmosolyodott és annyit mondott:

-          Nyugi, nem fogok lesni!

Levettem magamról, az átázott ruháimat, és beugrottam a vízbe. Kellemesen langyos volt a víz, kedvem támadt lebukni. mikor újra feljöttem a víz tetejére, Adam ölelő karjában találtam magam. Mindkettőnk nyakában láncon lógott a két dögcédula… Csakhogy az egyiket elcseréltük, így a nyakamban lógott egyszerre ADAM RICHARD STONE és ELENOR ROSE WILSON  cédulája is.

Hamar kijöttünk a vízből, és felvettük a száraz ruhát, a zsákunkat, és a fegyverünket. Adam megmutatta,hogy hol fogunk ki menni, és merre haladunk tovább.

-          Én megyek elől, te fedezz hátulról,jó? – némán bólintottam – Ki jutunk ebből az átkozott mészárszékből…

Nekiiramodott,én pedig követtem,ahogy mondta, és minden apró neszre felkaptam a fejem, ahogy mondta. Viszont az az egy katona elkerülte a figyelmünket.

Pont azaz egy, aki meglőtte Adamet,majd engem is célba vett. Gyorsabb voltam… de nem elég gyors. A bal karomat eltalálta. Mikor összeesett, lerogytam a barátom mellé. A golyó a gyomra tájékán találta el. Nem bírtam már tovább… Tényleg nem bírtam. Amire egy évig képeztek, hogy fojtsam el magamban az embert, és ne hullajtsak könnyeket,mind hiába volt, ezt az egyet nem bírtam. Adam felemelte karját, és elkezdte simogatni a hajamat.

-          Szeretlek,Eli.. Ne félj,most már minden jobb lesz…

-          Nem akarlak elveszíteni!

-          Nem fogsz! - Jobb kezét  a Coltjára csúsztatta. Még a háború előtt megbeszéltük,hogy vagy együtt, vagy sehogy. Én is elő vettem az enyémet. A fegyver hideg csöve  a szívem fölé ért, és Adam  cédulájára szegeződött. az enyém az ő nyakában lógó nevemen volt.

-          Szeretlek Adam! – és meghúztuk a ravaszt.